Napsütésre kelni Londonban azt jelenti, hogy az a nap már nem alakulhat rosszul. És ez így is van.

A HR-es nő ma behívott egy értékelő beszélgetésre, hogy hogy érzem magam így a második hetem vége felé, hogy tetszik a munka meg a társaság. Elmondtam neki, hogy mennyire szeretek itt, és hogy a munka is baromi jó, és legnagyobb örömömre azt mondta, hogy ők úgy érzik, mintha már évek óta ott lennék a cégnél, annyira jól beleillek a csapatba. Meg hogy már akkor érezte, hogy én ide fogok tartozni, amikor interjúztatott, még az első körben. Nagyon jól esett, hogy ilyeneket mondott, jó tudni, hogy nem egyoldalú a szerelem és nem csak én gondolom azt, hogy hosszútávon jó helyem lesz itt. Pláne, hogy ma az egész cég fogadott a Grand National-en, és ha az a ló nyer, akire én raktam, kapok negyven fontot tőlük. Imádom a lovit.

A nap csúcspontját mégis az jelentette, hogy mikor felhívtam az egyik ingatlanügynökséget, a hívásvárakoztató dal Britney Spears-től a Womanizer volt.

Munka után elmentem futni a Battersea Parkba, egyszerűen annyira gyönyörű volt az idő meg ez a nap, hogy bármennyire is utálok futni, nem bírtam ellenállni a csábításnak. Meg akarom tudni, hogy itt Londonban miért fut mindenki? De tényleg, mindenki, mindig. Akármilyen napszakban, akárhol a városban. Döbbenetesen sokan. És ma elkezdtem megérteni. Annyira szép ez a park, a kis dombokkal, tavakkal meg rengeteg fával és virággal, mindez a Temze partján, hogy ez valahogy még velem is megszeretteti a futást. Ettől függetlenül meg fogom venni hétvégén a görkorit, amit kinéztem, mert meg vagyok róla győződve, hogy az kevésbé teszi tönkre az ízületeket és jobb feneket csinál.